Az öreg bérház sok érdekességet látott már hosszú élete alatt, de mikor már azt hitte, semmi új nem jöhet, mégis meglepetés érte. Persze eleinte senki nem gondolta, hogy baj lesz az új család beköltözése után. Átlagosnak tűntek, majdnem kedvesnek.
Már hónapok óta ott laktak, mikor elkezdődtek az első furcsaságok. Először a kukatető tűnt el, nem sokkal később a kuka is. A házmester, aki korábban azért is bírságot szabott ki, ha valaki rosszul tette vissza a kuka tetejét, most csak a bajuszát pödörte, és somolyogva visszakérdezett a többi lakó érdeklődésére, hogy "Milyen kuka? Nem is volt kukánk sosem!"
A lakók arra gyanakodtak, hogy a házmester nyilván megbolondult, nem is zaklatták inkább. De a furcsaságok tovább folytatódtak. A postaládákat valaki módszeresen feltörte, és kilopkodta belőle a leveleket. Az még a szerencsésebb eset volt, ha valaki legalább felbontva hozzájuthatott a leveleihez, de legtöbbször örökre elvesztek. Ahogy később a postaládák is. Az új család tagjai egyre jobb körülmények között éltek, egyre hangosabban szólt náluk a zene, de a házmester nem szólt semmit. Csak mosolyogva beült vadiúj autójába, és elhajtott a közeli nagyáruházba, hogy beváltsa lehetetlenül sok Erzsébet-utalványát.
A lakók egy része pusmogni kezdett, hogy az új család mintha lefizette volna a házmestert. Mielőtt azonban ezt a nézetüket megoszthatták volna az egész lakóközösséggel, kilakoltatási végzést kaptak, és helyükre új családok költöztek. Amikor a lakóközösség megtudta, hogy ezek az új családok kivétel nélkül rokonságban vannak a hangoskodókkal, megértettek mindent, de nem mertek szólni. Ez az új társaság szemrebbenés nélkül eladta a bérház folyosóján nevelt virágokat, aztán már a kint tárolt bicikliket is, hiába nem az övék volt. Később becsengettek, és közölték, hogy viszik a tévét, a mikrót és a porszívót is, és ha valaki megpróbált ellenállni, számíthatott rá, hogy már rá is hívták a rendőrséget, és hiába bizonygatta, hogy azok az ő értéktárgyai, a rendőrök a hangoskodóknak hittek, és lopás gyanújával bekísérték a tulajdonosokat az őrsre. Mire hazaértek, a lakásaik üresen tátongó lyukak voltak csak, még az ablakokat is kilopták belőle.
A hangoskodók egyre többen lettek, valahogy úgy tűnt, már ők vannak többségben. A házmester nagyobb autót vett, és már szóba se állt senkivel, aki panaszkodni, reklamálni akart. De már nem is nagyon akart senki megszólalni, mert minek? Akinek még maradt valamije, az batyuba kötötte, és megpróbált új otthont találni magának, de egyre nehezebben ment ez is. Míg eleinte a hangoskodók hagyták elmenni a családokat, később már azért is kapupénzt kellett fizetni, ha valaki egyáltalán ki akart menni a házból, de egész családok sosem mehettek el, nehogy örökre lelépjenek. Az élet egyre nehezebb lett, az egyik lakó öngyilkos lett, mások csak szorongva vegetáltak.
Nem úgy a hangoskodók! Még sosem éltek ilyen jól! A postás a lakók nyugdíjait is egyenesen a hangoskodóknak adta le, és vidáman pörgette meg ujja körül a hangoskodóktól kapott kis robogó kulcsait. Az új családok eladták a bérházból a korlátokat, az udvarról a kövezetet, mindent, ami mozdítható volt. "Adjuk el a tetőt!" - indítványozta az egyik hangoskodó, de a többiek lehurrogták, hogy az nem jó, mert nyár van, nagyon besütne a nap a lakásokba, kell az árnyék. "Akkor a falakat! Legalább nem lesz olyan meleg bent!" Ezt a többiek is elfogadták, és szépen, óvatosan elkezdték a bontást. Csak épp annyira, hogy a tetőt még valami megtartsa. Mikor már minden falat eladtak, amit csak lehetett, kényelmesen hátradőltek otthonaikban, melyek nemcsak jól felszereltek voltak, de kellemesen szellősek is a langyos nyári estén.
Pista bácsi, az öreg statikus, aki a földszinten lakott, és már egészen belefásult a borzalomba, amiben élt, éhesen üldögélt egy reklámújság papírjain, amit a szél fújt be hozzá a régi nappali szoba falának hűlt helyén. Pista bácsi nézte, mi maradt a régi szép bérházból, és hirtelen szörnyű dühöt érzett. "Miért nem csináltunk semmit, amíg lehetett? Miért hagytuk ezt az egészet?" - hergelte magát, és felpattanva egy faldarabba rúgott. A meghagyott falrész recsegni kezdett, hullott belőle a vakolat. Pista bácsi tudta, hogy még egy rúgás, és összedől az egész, mint a kártyavár. "Hát dőljön csak, a kurva anyátokat!" - ordított még egy utolsót, és a falnak rontott.
A ház percek alatt omlott le, maga alá temetve a hangoskodók pazar életét, az elnyomó és elnyomott családokat, és persze Pista bácsit. Bár fejen találta egy tégla, nem halt meg azonnal. A felkavarodott por ízét érezte a szájában, meg némi vért. És büszkeséget. Megmentette a bérházat. Igen, elpusztult közben minden és mindenki, de van az a lét, aminél a nemlét is jobb. "Dögöljetek meg!" - futott még át az agyán, aztán fejen találta egy gerenda, és sötét lett. De abban a nagy sötétségben ez senkinek nem is tűnt már fel.
