Bandi bácsi háza nagyon öreg darab volt. Hosszú évtizedekig biztosított otthont a benne lakóknak, míg ki nem halt belőle mindenki. Az örökösök nem akartak vele bajlódni, eladták hamar. Az új tulajdonos nyilván építési telekben gondolkodott, mikor megvásárolta, hiszen a ház lakhatatlan volt. Repedezett falait Bandi bácsi itt-ott ragtapasszal igyekezett orvosolni, ami engem mindig meghatott. Tudom, hogy nem ezért tette, de mégis azt a hatást keltette, mintha az öreg gyógyítani próbálta volna a házikóját...
Büdös volt odabent. Nemcsak azért, mert Bandi bácsi már nem nagyon tudott takarítani, hanem azért is, mert a macskák ki-bejárkáltak a lakásba, néha a dolgukat is ott végezték el egy-egy félreeső sarokban, és ezek a szagok beivódtak a ház öreg falaiba. Nem csoda, hogy az új tulajdonos lebontatja a házat.
Tegnap kezdték el a bontást, kopácsoltak, döngött egész nap minden. Csak az tűnt fel ma, hogy tele az udvar bontási anyagokkal már, a házat nem is nagyon néztem a reggeli rohanásban. Elvittem a gyerekeket iskolába, elszaladtam a pékhez némi kenyérért és stangliért, még nem volt 8 óra, mikor hazaértem. A vállalkozó megtört elejű terepjárója már Bandi bácsi háza előtt állt, és megint kopácsoltak és döngött a tető.
Bejöttem a házba, nem akartam ott bámészkodni, de délelőtt olyan nagy volt a hangoskodás, hogy az emeleti ablakhoz léptem. Megdöbbentem, mert a tető már teljesen eltűnt az öreg házról, és néhány fal is lebontásra került. "Milyen gyorsan megy a munka, ha rombolni kell!" - gondoltam magamban, és mint akit hipnotizáltak, csak álltam, és néztem a munkások serénykedését. Az öreg ház nyögve, köhögve adja meg magát a pusztulásnak, porfelhő száll fel innen is, onnan is.
Szomorú látni, hogy valami, amibe egyszer régen annyi időt és energiát tettek, hogy felépüljön, most ilyen durva gyorsasággal tűnik el a süllyesztőben. Tudom, csak egy vályogház, nem lehet felújítani, megmenteni. De az utcánk végében épp tavaly lett kész egy régi parasztház felújítása, oszlopokkal övezett tornáca van, hófehér az egész, és ahányszor elmegyek mellette, rácsodálkozom, milyen gyönyörű. Úgy újították fel, hogy meghagyták a régi szépségét, csak egy kis ráncfelvarrás történt. Mindig megindítónak találom, ha a szépség át tud ragyogni a megélt évtizedeken, mintha egy nagyon idős asszonyt néznék, akinek ráncai elhalványodnak a belőle sugárzó, igazi és egyszerű szépségtől.
Néha elgondolkodom, mikor olyan idegennyelvvel kerülök kapcsolatba, ahol a tárgyaknak is van nemük, hogy mi dönti el, hogy mondjuk egy busz hímnemű, de a buszmegálló nőnemű? Miért az? Most arra gondolok, hogy érzésből lesz ilyen vagy olyan nemű. Ha lenne a magyarban a tárgyaknak neme, nekem a ház biztosan nőnemű lenne. És most kicsit megsiratnám ezt a szegény vályogház-nénit is itt szemben. Furcsa lesz kinézni az ablakon ezután...
